Liturgia online – http://www.liturgia.hu
Szerző	Dobszay László
Cím	A Breviarium Strigoniense jellegzetes pontjai
Megjelenés	Ars Hungarica, XVII/1 (1989) 37-40.
Tárgyszavak	Liturgiatörténet, magyarországi liturgia, Esztergom, Breviarium Strigoniense

Dobszay László:

A Breviarium Strigoniense jellegzetes pontjai

A liturgikus kódexek provenienciájának meghatározásában egy sereg társtudománynak lehet mondanivalója: könyvtártörténetnek, írás és hangjegyírás paleográfiának, művészet- és zenetörténetnek. Egyik sem vetekedhet azonban pontosság tekintetében a liturgiai meghatározás esélyeivel. Hogy tanulságát jól értsük, tisztáznunk kell azonban, mit jelent ebben az összefüggésben maga a "proveniencia" szó. Hiszen olykor a könyv készítésének helyét, megrendelőit, tulajdonosait, őrzési helyét stb. emlegetjük a provenienciára gondolva. Nos, a középkori liturgikus könyvek esetében azt az intézményt kell meghatározónak venni, melynek liturgikus életét, napi gyakorlatát a könyv kifejezni és támogatni hivatott. Ez tehát azt jelenti, hogy olykor egy adott hely könyveinek egy része tartalmi szempontból nem sorolandó e hely könyvállományához, viszont esetleg oda sorolhatunk másutt készült, másutt használt könyveket is (pl. egy püspökség plébániáinak könyveit), ha azok tartalmi szempontból ennek az intézménynek liturgikus consuetudóját közlik. Ennek megítéléséhez természetesen tudnunk kell, hogy a középkor látszólagos színes, tarka liturgikus térképe valójában stabil, normatív és hosszú időkön át folyamatos hagyományú centrumokon alapszik, s fordítva, azt is, hogy ezek az intézményi hagyományok milyen pontokon viselik el az ad libitum megoldásokat, illetve hogy milyen tényezők eredményezhetik egy-egy kódexnek e rendszertől eltérő jellegét.

Korábbi tapasztalatok alapján néhány tételt rögzítettem le a proveniencia-kutatásra vonatkozóan a Studia Musicologica 27. évfolyamában megjelent "The System of the Hungarian Plainsong Sources" c. cikkemben. Rövidség kedvéért most csak a tételeket ismétlem meg, elhagyva a magyarázó és igazoló kifejtést.

l. Szorosabb értelemben vett helyi hagyományoknak csak a világi egyházak liturgikus szokásrendjét tekinthetjük. A szerzetesi liturgia helyi és nemzetközi (a rendre ill. a rendi forrásra jellemző) elemei csak a székesegyházi liturgiák kielégítő meghatározása után válnak értékelhetővé.

2. E helyi hagyományok elsősorban a zsolozsmában érvényesülnek, minthogy a miseanyag jóval nagyobb mértékben egységes nemzetközileg, ill. a változékony elemek kevésbé kapcsolhatók össze az egyes liturgikus centrumokkal.

3. A helyi liturgiák definiálásakor semmiféle előzetesen felvetett szempontra nem támaszkodhatunk, hanem a kódexek egybehangzása alapján kell megállapítani a karakterisztikumát. Módszertanilag ez a liturgikus tipológia követelményét veti fel, amihez viszont elegendő mennyiségű kódexre van szükségünk. Mivel pedig a korai időszakokban általában nem támaszkodhatunk elegendő számú, igazolhatóan egy környezetből kikerült forrásra, a tipológiát a forrásokkal bővebben ellátott késői korszakokra nézve kell felállítanunk, majd e tipológia fényében értékelni a korai forrásokat.

4. Bármennyire fontos első eligazításként egy kódex Sanctoráléja és kalendáriuma, a helyi liturgia igazi és maradandó jellegzetességeit a Temporale hordozza. A kalendárium esetlegességeit már szóvá tette a szakirodalom. Azt tapasztaljuk azonban, hogy a Sanctorale a kódex corpusában is véletlenszerű tényezők függvénye, amint erre kifejezetten utal pl. az Egri Ordinarius: historia propria si habes in libro.

5. A lokális tradíció sajátságai jelentkezhetnek a repertoárban, jelentkezhetnek annak elrendezésében, végül jelentkezhetnek az elrendezés bizonyos alapelveiben (az állandó, időszaki és változó elemek elosztásának szisztémájában).

6. Ezek a sajátságok két osztásban értékelendők. Először is meg kell különböztetnünk önmagában nézve jellegzetes megoldásokat és olyan elrendezéseket, melyek ugyan másutt is előfordulnak, de más elemekkel együttállásukban egy adott rítusra. Másrészt meg kell különböztetünk azokat a sajátságokat, melyek regionálisnak mondhatók, s azokat, melyek a régión belül egy érsekség vagy püspökség sajátosságaként kezelhetők.

7. Mivel a jellegzetességek a liturgikus rend - jelen esetben a zsolozsmarend - bármely pontján jelentkezhetnek, nem lehet mintavétellel vagy szúrópróba-helyekkel meghatározni egy lokál-tradíció lényegét, hanem csak teljes anyagának elemzésével.

A fentiek annak felismeréséhez vezettek, hogy elég nagy terület (legalábbis Közép-Európa) elég sok kódexének (centrumonként legalább 4-5 összehangzó forrás) elég nagy anyagát (legalábbis a Temporale felét) jegyzékbe kell venni ahhoz, hogy a lokáltradíciók szerkezetében eligazodjunk, s ezt az ismeretet a proveniencia-meghatározásban alkalmazhassuk. Most nincs idő kifejteni azt, hogy e feladat nem egyenlő egy kódex mechanikus kiírásával, s miért szükséges a kódex mögött álló konkrét liturgikus gyakorlatot rekonstruálni ahhoz, hogy a források egymással reálisan összehasonlíthatóvá váljanak.

Az MTA Zenetudományi Intézetének Dallamtörténeti Osztályán két évvel ezelőtt indult meg - korábbi tapasztalatokra támaszkodva - egy olyan munka, mely távlatilag a középeurópai lokáltradícióknak a fent kifejtett elvek szerinti leírását és összehasonlítását tűzte ki célul. Anélkül, hogy a klasszikus filológiai módszerekről lemondanánk, hasznos segédeszköznek bizonyult a számítógépes nyilvántartás. A munka metodikai alapelveinek lefektetése után a forrásanyaghoz való hozzájutást kellett megoldanunk. Az Intézet és az MTA-Soros Alapítvány támogatásával, munkatársaink áldozatos munkájával ma már egy olyan, több mint 500 mikrofilmet tartalmazó gyűjteménnyel dolgozhatunk, mely a teljes magyar forrásállományon túl Cseh- és Lengyelországról, Ausztriáról és Németország elég nagy részéről, részben Észak-Olaszországról és utalásszerűen Nyugat-Európáról is elég megbízható tájékoztatást nyújt. A munka Dom Hesbert Corpus Antiphonalium Officii c. ismert művére utalva CAO-ECE (Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae) elnevezést viseli, de célkitűzésében is, módszerében is más utat jár. Elveiről és eredményeiről a Nemzetközi Zenetudományi Társaság bolognai ülésén adtunk tájékoztatást, mely remélhetően írásban is megjelenik.

Most szeretném a Breviarium Strigoniense ádventi részéből vett példákkal bemutatni, milyen megoldásokat nevezhetünk a Temporálén belül sajátosnak, illetve hogyan értékelhetők a regionális és szorosabban lokális elemek, a repertoárt, az elosztást és a szerkezetet érintő megoldások.

Valamennyi magyarországi antifonále egy sajátos antifona-ciklussal kezdi ádventet. Az I. vasárnap I. vesperásában az öt zsoltár fölött "A diebus antiquis - Dominum Salvatorem - Gabriel Angelus - Maria dixit - Respondit Angelus" kezdetű 5 antifonát énekelteti. Így van ez már a nem esztergomi típusú Codex Albensisben is (csak a 2. antifona tér el a fenti felsorolástól), s így azt legkésőbb a XII. század elejétől kezdve érvényes. Pozitíve magyar megoldásnak nevezhetjük. Kérdés, hogy megkülönböztető értelemben is az-e? Az egyes antifonák másutt is ismertek, kivéve a kezdő darabot, az "A diebus antiquis"-t, melyre - más funkcióban - egyes olasz források adnak megfelelést. Az így összeállított és az említett funkcióra rögzített antifonasorozatot megtaláljuk a krakkói és plocki hagyományban, továbbá alternatív megoldásként a késői salzburgi és passaui forrásokban. Valamennyinél korábbi a Codex Albensis-béli feljegyzés, mely mint említettük, a teljesen egységes magyar hagyomány első darabja. Történeti szempontból több hipotetézissel kísérletezhetünk, ha ezt az elterjedést magyarázni kívánjuk. Formailag azonban lerögzíthető, hogy egy elég szűk régió sajátja az antifona-sor, s ha egy hiemális antifonále (vagy töredék) így kezdődik, komoly esély van arra, hogy magyar provenienciájúnak nyilváníthassuk.

Nemcsak esztergomi, hanem magyar sajátság az is, hogy a Matutinum nem tartalmaz himnuszt, s az emiatt fölöslegessé vált himnusz a Copletoriumban kap helyet. E megoldás szórványosan többfelé, elsősorban német forrásokban előfordul, de a himnusz általában a híres Ambrosius-költemény: Veni Redemptor gentium, míg Magyarországon a Verbum supernum prodiens.

Együttállásukban sajátosnak nevezhetők az ádventi vasárnapok Matutinum-responzóriumai, illetve azoknak verzus-válogatása is. Valamennyi előfordul külföldön, a mintegy 50 responzórium konkrét szétosztása azonban pontos megfelelőt nem ismer.

Hogy egy zenei sajátságot is megemlítsünk: Mezei János kollégám mutatta ki, hogy ádvent II. vasárapján a "Jerusalem surge" kezdetű responzóiumot a magyar források egyedi, sehol másutt nem használt dallammal énekeltetik.

Csak az esztergomi tradícióban - igaz, nem valamennyi forrásban egyformán - találkoztunk azzal a megoldással, hogy az ádventi vasárnapok kishórái antifonájukat a Matutinumból veszik, sőt responsorium breveiket is a nocturnális verzikulusokból vezetik le.

Esztergom sajátsága az, hogy a vasárnapi II. Vesperásban responsorium prolixumot alkalmaz, mindig az előző Matutinum utolsó darabját ismételve. Viszont a II. vasárnaptól kezdve az I. vesperás is a Matutinumból veszi responzóriumát: mindig a sorozat 3. darabját.

Nem szigorú értelemben nevezhető sajátságnak, mégis együttállásában jellemző a hétöznapok saját antifona-sorozata, s élükön a köznapi Primákhoz használt "Salvatorem exspectamus" antifona.

Viszont teljesen egyedülálló mind a repertoár, mind az elosztás, mind a szerkezeti elv tekintetében a ádvent utolsó hetének néhány pekuliaritása. Tudjuk, hogy ezen az utolsó héten - Európa valamennyi lokáltradíciójában - a Laudeshez naponta új és új antifona-sorozatot imponálnak. Ugyanebben az időben indul meg a híres "Clama"-responzórium-sorozat éneklése. Az esztergomi tartomány (és ebben már nem osztozik a kalocsai, zágrábi, erdélyi stb. rítusokkal, sőt a Codex Albensisszel sem), e naptól kezdve felhagy a Matutinumban és Vesperásban a de psalterio antifonák éneklésével, s egy új antifona sola super psalmos-t ad mindkét hórához. E megoldás teljesen egyedülálló, de magát a két antifonát sem találtuk meg másutt: a "Domine Deus virtutum" ill. "Dicite pusillanimes" kezdetűeket. Nagy valószínűséggel kimondhatjuk, hogy e szerkezeti megoldás is, de maguk az antifonák is a XII. század végi esztergomi liturgikus reform alkalmával létrejött magyar alkotások. Mindenesetre a XIII. századi esztergomi breviáriumban (Zágráb MR 67) mindkettő benne van.

Ismét tágabb értelemben, de kizárólagosan magyar megoldás az, hogy ádvent III. vasánapjától kezdve a Completoriumban új - külföldön csak a Sanctoráléban használt - antifona járul a Completorium canticumához: "A diebus Joannis Baptistae". Jó példája annak, hogy az elosztás mennyire nem technikai kérdés, mennyi fínom utalást, tartalmi összefüggést és természetesen pszichoritmikai elemet hozhat az officiumba egy jól sikerült választás.

Elhagyva most több, deskriptíve jellegzetes további elemet, legjobb lesz előadásunk végén az ádventet lezáró, egyben a magyar leleményt legszebben tanúsító antifonát idézni. Nem túl sok felé ismert, de Németországban is, Csehországban is használt darab a nem-bibliai eredetű, költött szövegű "Ave spes nostra". Ezt többnyire március 25.-én énekeltetik a külföldi tradíciók, de van példa arra, hogy ádvent folyamán processzió-antifona szerepét tölti be a vesperás végén (pl. Prágában). A magyar hagyomány e tételnek rendkívüli helyet jelöl ki: Karácsony I. vesperásának elején, mielőtt a vesperás szabályos kezdőfohásza elhangzana, gyermekszólistáknak kell az egyes Ávé-kat a templom különböző helyein gyertyával kezükben énekelni, majd mintegy összegyülekezve a kórusban, mostmár a felnőttekkel együtt befejezni, s csak ez után kezdheti a celebráns a "Deus in adjutorium"-ot. Kedves lehetett e szokás eleinknek, mert a XIV. századi esztergomi vizitáción külön említésre érdemesnek tartják, hogy kinek dolga a karácsonyi "Ave spes"-tétel gyermek-énekesei számára gyertyáról gondoskodni. Esztergom úgy érezte, hogy ezt az antifonát még ki is kell egyensúlyoznia: a vesperás 5. a zsoltára és antifonája után - párját ritkító megoldásként - beiktat egy összefoglaló antifona-tételt (mely Dél-Magyarországon éppúgy, mint tőlünk északra a befért a vesperás-antifonák ötös számába): Gaude et laetare Jerusalem, quia rex tuus venit, de quo prophetae praedixerunt, quem angeli adoraverunt, cherubim et seraphim sanctus, sanctus, sanctus proclamant.

Ars Hungarica XVII/1 (1989): 37-40.